Október első napjaiban megviccelt bennünket az időjárás. Hál istennek jó vicc sikeredett, ritkaság, hogy ebben az időben közel harmincfokos meleggel kényeztessen bennünket.
Nem tudom, a halak mit szólnak hozzá, az utóbbi években megéltek már néhány váratlan hideg majd meleg frontot, azt hiszem, ők jobban viselik, mint a magamfajták. Ülünk a stégen. Néhány ráérő öregember, akiknél unalmasabb nincsen, hiszen a beszélgetés többnyire a magas vérnyomásról, prosztata bántalmakról, cukorbajról, ízületi bajokról szól. Nőkről már egyáltalán nem, ha igen, akkor Katinkáról, Rózsikáról, Erzsikéről az éppen aktuális nővérekről, akik rutinosan adják az infúziót, cserélik a kötést, esetleg a pelenkát. Okos telefonja mindenkinek van, jönnek a rémisztő hírek a világból, olyan érzése van az embernek, hogy ez már nem rá tartozik. Szóba kerül a törpeharcsa, nem a kapros túrós csuszás pörköltös, hanem az utálatos, mindenre rámozduló garázda, aki a süllőnek felkínált taposott halszeletet szívbaj nélkül felszedi, mélyre nyeli, aztán hálából össze-vissza szurkálja az ember kezét. Változik a világ, horogszabadító vagy hosszú csipesz fontos tartozéka a felszerelésnek, de arra korábban nem volt példa, hogy drótvágó fogót is vinni kell magunkkal. A feladat hétköznapi, megfogjuk az előkészített ronggyal a rángatózó törpeharcsát, aztán lecsípjük azt a három utálatos szúrós tüskét, ami halálos biztonsággal fúródna az ujjunkba. Vannak, akik ha békés halra horgásznak, úgy kerülik el, hogy száraz fúrt kukoricát akasztanak a horogra, mert a törpeharcsa azt állítólag utálja. Bizonyosság persze nincsen, mert senki nem beszélt még a törpeharcsákkal, de jó érzés azt gondolni,- most aztán jól kiszúrtunk velük. Megéltem már néhány viharos évtizedet, szívszaggató süllőpusztulást a hatvanas években, angolnavészt, busa inváziót, de a törpeharcsa balatoni jelenléte mindezt felülmúlja. Reményt csak az a fajspecifikus vírus, a törpeharcsa herpesz-vírus képes adni, ami természetes módon képes jelentősen megtizedelni állományát, amikor a gradációs folyamatok természetes velejárójaként a faj felfutásával korokozói is túlszaporodnak. Hogy a 60.000 hektáros Balatonban ez bekövetkezik-e, nem tudom. Vannak kétségeim…
Tudom, hogy más vizek is tele vannak törpeharcsával, de a Balaton, ami horgászatilag fénykorát éli, megszenvedi ezt az inváziót. Valahogy mindig kijut nekünk a rosszból, nehogy önfeledten örülhessük. Túléltük a harcsapusztulást, szépen gyarapodik az új állomány, köszönet érte. Pontyban szerintem világelsők vagyunk, süllővel jól állunk, nem kunszt megfogni a karácsonyi asztalra valót. Gyarapodik a compóállomány, a kárászokhoz nagyobb serpenyőt kell venni, talán a garda hagy némi kívánnivalót, de lépjünk túl rajta, megteszi a nyársra húzott ropogós keszeg is, legfeljebb kicsivel több olaszrizlinget iszunk mellé.
No mindegy, készülni kell, mert mostanában éjszaka jönnek a pontyok, az időjárás kíméletes, hálózsákban is el lehet vackolni a stégen, de megteszi a pufajka, vagy más vastag bélelt holmi, mert az október azért valamit megőrzött a kurázsiból, a nappali 28 fokos meleget éjszaka 7 fokos zimankó követi. Hárman vagyunk Tibor és Gábor testvérek, meg jómagam. Tibor Tatára, Gábor Kocsra való. Az a régi vágású horgász, akit nem ámít el a könnyű feeder bot, bízik a régi dióverőben, amit még a Silstar hozott forgalomba és jól szolgál évtizedek óta.
Bemelegítésként eleinte kárászoztunk, keszegeztünk, majd csatába szálltak a bojlis fegyverek, nem behordva, csak tisztességes távolságra behajítva. Tegyem hozzá, előtte két nappal tisztességesen beetettünk.
Mostanában olyan káprázatos naplementék vannak, hogy nem győz az ember fényképezni, így volt ez most is Szemestől Fonyódig, majd Révfülöptől Zánkáig kínálta az ég az ecsetre valót. Emlékezéssel, történetekkel múlattuk az időt, aztán éjféltájt hirtelen beindult a viharjelzés. A vázsonyi szélről évtizedek óta vannak ismereteink, nem gondoltuk volna, hogy ily sunyin érkezik az éj leple alatt. Itt vagyunk kis túlzással a Bakonyalján, számos tapasztalat birtokában, de ez a vihar meghazudtolta korábbi októberi önmagát. Zúgtak, jajongtak a jegenyefák, a nádas kis túlzással lefeküdt, és ami hab a tortán, megszólaltak a kapásjelzők. Csak a szél! - kiabáltam át Tibornak,- de nem a szél, hanem ordas ponty vette fel a szereléket,- és rántotta le a bottartó állványról a botot. Tibor ugrott utána, repült a sapkája, kabátja, a nagy széles szájú merítő is vízbe került. A homokvihar lehet ilyen bénító a sivatagban, amikor teleszórja az ember szemét, nyakát, finom homokkal, ilyen a széllel érkező vízpermet is. Nyelni, köpni nem lehet tőle, ki kell várni, míg alábbhagy! A merítőt még lehasalva sikerült utolérnem, de Tibornak ugrani kellett a csónakba, hogy a botját, ami szerencsére megakadt a csónak láncában,- utolérje. A másik bojlis bot is sivított, Gábor időben észlelt, és megkezdődött az a viharos fárasztás, amiről később még sokat fogunk beszélni.
A stég, amiről horgásztunk húsz méterre van a parttól, keskeny bejáró visz fel rá. Nagyjából olyan 120 méterre sikerült bedobni a szereléket, ami azt jelentette, hogy 140 méteren horgásztunk, ami az északi parton már megfelelő távolság, a tó mélysége 2.50 méter. Száz méteren húzódik az a hinaras, ami eddig is sok bosszúságot okozott. Most is kitett magáért, mert a nagyobbik ponty bevette magát az aljába, és nem mozdult. Egyszerű lett volna, ha csónakba merünk szállni, de erről most szó sem lehetett. A szél ereje nem csökkent, felkapta az egyik horgászszéket besodorta a vízbe. Nagy tanulság az éjszakai horgászatnál, hogy előtte ésszerű viszonylagos rendet rakni, néhány dolgot tisztességesen rögzíteni, mert sohasem lehet tudni. A fejlámpákkal, úgy ahogy világítottunk, az eső, mert az jött a vízpermet után, letakarta a túlsó part fényeit, a stég deszkái csúsztak, a szél, amit talált, többek közt a nagy bojlis zacskót, pilleként söpörte a vízbe. Nagy keservesen rátaláltam a mobilomra, 60-80 kilométeres szelet jelzett a meteorológia. Jó óráig tartott az ítéletidő, aztán eltűntek a felhők, világlottak a csillagok, a szél ereje átmenet nélkül alábbhagyott.
Tájkép csata után - mondhattam, mert nemcsak a stégen repült minden, de a parton hagyott műanyag székek, vödrök is útnak eredtek. Valahol a közelben elszakadhatott egy villanyvezeték, mert nemcsak ránk borult a sötét éj, a faluban is kihunytak az égők, egyedül a móló jelzőfénye világított. Mindkét potyka jól tartotta magát, a hínárba menekült, néha visszarúgott, a másik kisebbre taksált, az egyik stég lábához tekerte magát. Csónakba szálltunk, a hinarasba menekülő ponty sem volt már erejénél, a merítő nyelével óvatosan lenyúlva feltéptük a hínárköteget, mire a hal is megindult. Innen már sima ügy,- mondhatom így utólag, -néhány perc múlva sikerült is besétáltatni a merítőbe. Irány a stég, meg a mérleg, 8.10 kg a potyka súlya, nagyszerű éjszakai ajándék. A másik ponttyal már nem volt ennyi macera, fölé álltunk a csónakkal, és óvatosan addig erőltettük, amíg el nem indult körbe, hogy megszákolhassuk. Mérlegelésnél kiderült, hogy csak a fele a súlya a másikénak. Közben az eső megint eleredt, kértem a társakat, hogy álljanak össze egy gyors fénykép erejéig. Tibor rutinosan maga elé emelve pózolt a nyolckilóssal, Gábor kezéből a kisebb kicsúszott, és nagyot csobbanva visszaesett a tóba.
Mára ennyi volt, zártam rövidre a cifra káromkodást, ideje összeszedni a motyót, aztán irány a sátor, jól fog esni a forró boros tea. Amit megelőzött a felvidéki almapálinka, amit nemrég kaptunk egy kedves barátunktól. Izgalmas fárasztó éjszakán voltunk túl, rendesen megéheztünk. Tibor korábban Somogyból hozott két rúd vaddisznó kolbászt, ottani vadászcimborája mestere a szarvasból, vaddisznóból készített különféle finomságoknak. Magam is híve vagyok a készítésének, a töltés után hideg vízben állni hagyom két napig, adok neki egy napot a száradásra, aztán a szomszéd füstölőjében cserfa füstjével pirosra füstölöm. Szellős helyen tárolom, mindig eltervezem, hogy hagyok neki időt a végső érésig, de hedonista énem az erősebb, aki nemcsak a kolbászevésbe feledkezik bele, hanem a mellé szedett kissé csípős káposztasalátába is.
Volt egy nyolckilós pontyunk, ebből halászlének meg rácpontynak is futja, csupa dőzsölés az élet, lássunk neki annak a fűszeres vaddisznó kolbásznak. Ami eltűnt, meg a rúdra akasztott szalonna is. Néztünk egymásra a hoppon maradtak, csak az a róka lehetett boldog, aki kihasználta a viharos időt, meg a trehányul lezárt sátrat. Eltűnt a zöldpaprika és a paradicsom is, amik fel voltak kötve egy szütyőbe, szerencse, hogy a mini hűtőszekrény megdézsmálásában nem volt járatos, így megosztoztunk a maradék sajton meg a befőttes üvegnyi padlizsánkrémen. Nem ritkaság, hogy lejárnak a Balaton parti kertekbe, nádasokba a rókák, viszi őket a vadászösztön. Amire korábban is volt példa. A késő őszi Balaton parton különösen Tihany és Aszófő között éjszakánként nagy a vadmozgás, szarvasok, őzek, vaddisznók váltanak át a 71-es úton a Vörösmáli-dűlő felé a patinás pincesornak, ami fölött tölgyes, makkos húzódik. A rókák is járatosak errefelé, korábban, míg sok házban tartottak lábas jószágot, semmilyen kerítés nem tudott megálljt parancsolni nekik. Mostanában a nádast járják, meg az olyan késő őszig nyitva tartott kempinget, amit a horgászok birtokolnak.
Beszélnek még arról a „vörös rókáról” is, akinek derékig ér a lángoló vörös haja és vastag lábai ellenére miniszoknyában jár, akire az öreg Tóth (amúgy korunkbéli) igazán istenes ember templomba menet, úgy rácsodálkozott, hogy a sűrű hátratekingetés közben belebucskázott kerékpárjával az árokba. Nagy baj nem történt, a terepszínű leharcolt nadrágja mind a két térdén felszakadt, a szemüvege összelapult, az arcán lettek kisebb vágások, amit a körzeti orvos tapaszokkal rakott rendbe. Mondta is Klárika, a doktor asszisztense, hogy néhány napra elszegődhetne hozzájuk a szőlőbe madárijesztőnek. Amire ráfér a védelem, a hosszúra nyúlt aranyló ősz szépen érlelte a fürtöket, nemcsak a gazdák, de a seregélyek örömére is. Maradva még a „vörös rókánál” érdekes, hogy milyen gyakran szóba kerül más helyeken is, gyakran gondolom, hogy nem valóságos, inkább csak a legendák része. Amire azért rácáfol, hogy az asszonyok csak vörös lotyóként emlegetik..
Van még hátra két hét az őszből, ha kegyes lesz hozzánk, nemcsak pontyokat tudunk majd elspájzolni a szűkebb napokra, de süllőből is megfoghatjuk a karácsonyi asztalra valót. Meg annál többet is, nem a dőzsölés, hanem a különféle orvoslások okán. Valahogy mostanában a kardiológusok, ortopédusok, diabetikusok, belgyógyászok rákaptak a jó kis balatoni fogasra, aminek léte lerövidíti a várólistát.
Sokat változott a világ, nem sok mindent tudnék az előnyére írni, talán csak az ilyen őszöket, amikor együtt vagyunk, korombéli társakkal borozgatunk, és olyan gátlástalanul hazudunk az ifjúságunkról, hogy a szemünk sem rebben.
(Balatonakali, 2023. október) Zákonyi Botond
Az 'Októberi potyka' képei a Sirály Galériában láthatók!