Produkál az élet váratlan dolgokat, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Dél-Amerikába visz az utam unokanézőbe. Csak röviden, mert nem akarom családi történetekkel untatni az olvasót. Ferkó unokám Asuncionba jár amerikai ösztöndíjjal egyetemre, csillagásznak készül. Édesapja a kisebbik fiam, néhány éve kilencven évre kibérelt egy 17 hektáros szigetet a Paraguay folyó partján az egyik nagy folyó menti várostól Concepcion-tól nem messze. Ő amúgy szintén újságíró, járja a világot, időnként gondol egyet, kibérel egy szigetet hátha jó lesz valamire. Legutóbb azt találta ki, hogy építenek egy kisebb hajót, amin majd csillagászokat visznek a folyón.
Paraguay-ban szinte nincs fényszennyezettség, tudják ezt a világ csillagászai, jönnek az ornitológusok is, hiszen a folyó mellett található a Chaco, ez a különleges dzsungel, amelynek madárvilága egyedülálló. Erre még majd visszatérek. Lisszabonból Sao Paulóba repültem, ez tizenegy órás utat jelentett, éjszakára kivettem egy közeli szobát a hotel booking.com segítségével, és másnap repültem tovább Asuncionba. Ez nagyjából másfélórás út. Ferkó a fővárostól nem messze lakik San Lorenzo nevű kisvároska szélén Ñemby-ben. Tömegközlekedéssel félóra alatt benn van az egyetemen, gyalogosan két óra az út. Este felszálltam a város központjából induló szuper kényelmes buszra, ami elvitt Concepcionba, abba a Paraguay folyó menti nagyvárosba, ahonnan már nem volt messze a gyerekek (Danubio) szigete. A buszpályaudvarról riksával mentem le a folyópartra, motoros riksáról van szó, nagyjából 2000 forintért viszik le az embert a kikötőbe. Az iszonyú hőség ellenére zajlik az élet, aki nem bírja, az behúzódik valamelyik pálmafa alá és kortyolgatja a tereréjét. Ez egy jeges termosz tea, amibe menta levelet áztatnak és boldo teafüvet is tesznek bele. A hőségben senki nem indul útnak a tereréje nélkül. Van a kikötő közelében egy fantasztikus piac, ahol mindent lehet kapni és köztük olyan vörös marhahúsokat, ami nincs Európában. A frissen vágott marha comb, felsál, rostélyos, bélszín itt a leghétköznapibb termék, de van bőséggel zöldség, gyümölcs, mindenféle tejtermék.
A srácok motorcsónakkal jöttek elém a kikötőbe, ami csak a nevében az, hosszú lapos partszakasz, ahonnan éppen levonult az ár. Az utak minősége az egész országban hagy kívánnivalót maga után, ami nem csoda, mert olyan esőzések és áradások vannak, amik mindent visznek. Furcsa ilyet írni, hogy a gyerekek szigete, ami ráadásul 17 hektáros, hatalmas mangó ültetvény van rajta, meg néhány indián (guarani) család, akik állattenyésztéssel foglalkoznak. Baráti a kapcsolat az őslakosokkal, akik lejönnek az épülő kikötőbe, időnként bevetnek valami zsinórt a horgon büdös májjal csalizva, és fognak egy vödör piranhát. Amiből rögtön megvan a levesnek való. Nemcsak a férfiak, az idős asszonyok is az unokáikkal pecáznak és nagy ünneplést csapnak, ha a piranhák mellett néha horogra kerül egy surubi, vagy armadó. Ezek harcsafélék, rengeteg bajusszal és vaskosak, ami azt jelenti, hogy megvan a második fogáshoz való alapanyag. Január végén Paraguayban az átlag hőmérséklet 36 fok, de többnyire inkább negyven, emiatt a munka dandárja vagy estére, vagy másnap hajnalra marad.
A hajó 13 méteres, három légkondicionált kabinnal, két motorcsónakkal. Bence fiamék maximálisan nyolc, ideálisan 4-6 fős csoportokra tervezik az egyhetes akár hosszabb utakat. Természetesen a nagy szerelem, a csillagászat sem marad ki. Speciális túrákat szerveznek a folyón, csillagászati megfigyeléseket végeznek, viszonylag komoly műszerparkkal. Lehetőségük lesz a látogatóknak megismerkedni a déli égbolt csodáival. Olyan időpontokat választanak, amikor láthatók bolygó együttállások, kedvező a Hold helyzete, esetleg fogyatkozások, vagy spontán várható fényes üstökös, amit csak a déli égbolton láthatunk. A hajó lakályosnak tűnik, majd menetközben, ha hajózunk a folyón, kiderül, hogy mire képes. Rövid ittlétem alatt hamar rájöttem, hogy Paraguayban tulajdonképpen egy dolgot érdemes csinálni, fel és alá hajózni a végtelen és csodálatos vizeken. Mert a klíma trópusi, Concepcion városán megy át a Térítő, ez azt jelenti, hogy nyáron, amikor Európában tél van, itt novembertől-áprilisig pokoli a hőség. A 46 fok nem ritka. Két program volt előzetesben betervezve. Pecázni ahol csak lehet, és eljutni a Chaco-ba. Bence már járt ott két alkalommal, ezért a másnapi indulás előtt készítettem vele egy beszélgetést.
2018-ban megjelent egy írása: „Szomjan haltak a katonák, mielőtt lelőtték volna őket” címmel. Részben erre támaszkodva, meg a frissen szerzett élmények birtokában megpróbálom röviden bemutatni Dél-Amerika legritkábban lakott területét. Megpróbálom pár szóban összefoglalni azt a kegyetlen háborút Paraguay és Bolívia között, amelyet spanyolul csak “La Guerra de la Sed”, azaz a “Szomjúságháború” néven, vagy hivatalosan Chaco háborúként emlegetnek. Ez volt a XX. század legvéresebb konfliktusa Dél-Amerikában, amelyet egy sós vízzel teli mocsárért vívtak, illetve az alatta rejtőző olajért, ami nem is került elő. Majd 80 ezer bolíviai katona veszett oda, ráadásul több tízezren azelőtt szomjan haltak, hogy a csatatérre értek volna, pár ezren csaták közben és sok ezren menekülés közben. Bolívia lakossága két százalékát, míg Paraguay polgárai 3,5 százalékát áldozta fel egy most is gyakorlatilag lakatlan területért.
- Vágjunk bele, hogy kell ejteni a nevét?
- Csakónak ejtjük, amelyet mindenképpen kerülj el, ha nem vagy nagyon keményen edzett természetjáró, valamint nem zavar, hogy nincs mit inni. A 675 ezer négyzetkilométeren elterülő “Nagy Chaco”, vagy hivatalosan Chaco-síkság területén több ország is osztozik, de tekintélyes része Paraguayban van. Ez Dél- Amerika egyik legritkábban lakott területe, a paraguayi részen, amely az ország hatvan százaléka, mindössze a lakosság 10 százaléka lakik. Ami nem csoda, mert Attenborough-n és más természetbúvárokon kívül csak az amerikai multik hatalmas tehéncsordái élvezik maradéktalanul a lehetőségeket, mármint az óriáserdők felégetését és az icipici édesvíztartalék felitatását. Mert amúgy maga a pokol. Trópusi őserdő és mocsár keveréke, ahol nincs édesvíz. Viszont sósvíz van mindenhol. Kajmánok, óriás- és mérges kígyók hemzsegnek a területen, ami rémisztő, de ezeknél sokkal kellemetlenebbek a mindenféle kimondhatatlan nevű betegségeket terjesztő szúnyogok és egyéb élősködők. Simán tudnál úgy hatalmas és nagyon finom húsú surubit fogni, hogy belógatod a kezed a vízbe és beleakad, csak jó fogás helyett rögtön csontig rágnak a piranhák. Ha körbeveszed szögesdróttal a sátradat és bevetsz valami vegyi fegyvert a bogarak ellen, attól még simán beugrik valamelyik lábadért egy jaguár.
- Mindezek ellenére úgy tudom mégis laknak ott emberek.
- A Chacoban alig lakik valaki, de azt nem mondhatnánk, hogy nem futhatunk bele bármikor különös figurákba, akik közt szép számmal vannak eltévedt indiánok, német telepesek fa-, fegyver- és kábítószercsempészek, paraguayi hadsereg és rendőrök. Állomásozik itt az argentin, a bolíviai és a brazil hadsereg, a DEA és zsoldos egységei, az EPP (Paraguay néphadsereg) gerillái, és a PCC (Első fővárosi Kommandó) a legnagyobb brazil bűnbanda pistolero-i.
- Az indiánok mit keresnek arrafelé?
- A Chacót minden irányba paradicsomi szépségű tájak veszik körül, ahol elég elköpni egy mangó magot a vízesés alatt hűsölés közben, hogy garantálják a következő generációk túlélését. Az embertelen körülmények ellenére mégis képesek ott lakni, ráadásul nem is hordákban, hanem vannak rendes településeik is.
- Amiben nyilván szerepet játszhat, hogy a Chacón megy keresztül a Paraguay- folyó.
- Így van, ezen a hatalmas folyamon keresztül lehet elérni az Atlanti-óceánt, tehát akié a folyó, azé a kereskedelem a kontinens belsejében. Ez az elmúlt századokban sem változott. Ez nem olyan dzsungel, ahol a Tarzan élt, nem olyan, mint amit az Amazonasról látunk felvételeken, szavannaszerű növényzet, tüskés, bozótos, lakhatatlan a terület oly annyira, hogy a chacoi háborúban az első négy napban puskalövés nélkül 30.000 ember vesztette életét. Fél Magyarországnyi területen négy farmnak van vize, 320 méterre fúrtak le érte. Olyan része a földnek, amit látni kell!
- Jut eszembe, ki tervezte a hajótokat?
- Egy vidéki túra alkalmával került elő a Desvars família, akik Dél-Amerika talán legtradicionálisabb folyami hajóépítő családja. A pátriárka (nemrég meghalt, Isten nyugosztalja) utolsó terve a Danubio, a legszebb hajó, amit Paraguay folyóra álmodtak. Mivel a folyón nincsenek hullámok, és a sodrás is lassú, egészen különleges bárkát álmodott meg a hajómérnökök doyenje, csak szép lassan jövünk rá, hogy mekkora szerencsénk volt vele.
- Rövid időt töltöttem Concepcionban, ámultam a piacon és a frász jött rám a kikötőbe érkező és induló hatalmas hajóktól. Láttam néhány vendéglátóhelyet, de olyan igazi matrózkocsmát nem. Milyen hely amúgy? 
- Concepcion végtelenül kedves, olcsó, romantikus és unalmas város. A legjobb, amit tehetsz, hogy bérelsz egy kocsit, kajakot vagy hajót, és felderíted a környéket, valamelyik vízeséséről ugrálsz egy kristálytiszta tóba vagy patakba. Vagy orchideák között szaladgálsz az erdőben és kurjongatsz a gyönyörtől a végtelen szépségtől megbabonázva. Ha kocsit bérelsz, akkor jól nézd meg az időjárás jelentést, mert ha leesik fél óra eső, akkor lehet, hogy hetekig nem jutsz vissza. Mondom, fél óra eső miatt hetekig, mert nincsenek utak, csak vörös homokkal borított csapások. Ezért kell a hajó. Kirándulásaink során derült ki, hogy mennyire csodás ez a vidék, és hogy milyen döbbenetes gyorsasággal írtja ki az ember a természetet maga körül. Ahová marha fér, oda repül a vörös kakas. Miközben WC papírért állsz sorba, most is gyújtogatnak már az erdőben, pusztul a növényzet, az állatok és a levegő. Az orrunk előtt füstölt el az egyik legszebb erdő, amit láttam életemben, pedig én aztán pár kontinensen bevettem már magam a rengetegbe. Szívfájdító és egyben elviselhetetlen is a látvány, de ettől még nem lett volna szigetem. Ahogy teltek a hónapok egyre erősödött bennünk az érzés, hogy valamit tenni kéne a folyamatos gyújtogatások ellen, és megvédeni egy darabot ebből a csodából. Nem kell ehhez idealistának lenni. Egyszerűen csak tehetetlennek érzi magát az ember, de ha nem lépsz, akkor minden por és hamu lesz ott, ahol a térképen buja őserdő van. Ha tudok tenni valamit rossz dolgok ellen, akkor teszek, és ráadásul nem vagyok egyedül. Járva a vidéket előkerült egy hatalmas áradás után a hajógyárral szemben a nagy szigetről levált kisebb sziget. Amit amúgy elborít a víz, áradáskor egy-két hektár, most viszont pontosan 17. Fantasztikusan szép a természet és mivel mezőgazdasági termelésre (legeltetésre) használhatatlan, az orvvadászokon kívül a kutyának sem kell. Nekünk viszont maga az ideális kikötőhely. Ezt az óriási szigetet mellettünk viszont nem lehet elfoglalni, mert van tulajdonosa a haditengerészeten kívül is, a 300 családból álló “communidade”. Ha tőlük akarsz földet, akkor meg kell venned, be kell lépned a comunidade-ba és munkát is kell adnod a helyieknek. Ez persze nemcsak az Európából érkezett álmodozókra vonatkozik, hanem a helyiekre is. Nem véletlen, hogy rajtunk kívül senkit sem vonzott az ötlet. Apró probléma volt, hogy a szigeten amúgy benzincsempészek laktak, legalábbis az északi részén. De ők valamiért eltűntek később. Először a “pici” sziget déli részét akartuk csak, de aztán a communidade, (közösség) megszavazta, hogy legyen a miénk az egész (fizessük ki), őrizzük meg a szépségét, az érintetlenségét, és maximum egy kis kunyhót húzhatunk fel. Könnyű volt a kérésnek eleget tenni, amúgy is csak a hajón van a túléléshez elengedhetetlen légkondicionáló. Az előző héten végig 42 fok volt árnyékban, és abból nem sok van, mert a Nap megtalál, bárhová bújsz. A mi Danubio-szigetünk Concepcion városával szemben van, a sokkal nagyobb Isla Bonitáról vált le, ami a még nagyobb Chaco’í szigethez tartozik. Concepcion a kultúra és az emberi civilizáció végállomása. Két rendkívül érdekes vonással rendelkezik, a legszebb indián lányokkal van tele (lleno de Pocahontas) és valószínűleg itt van az egy főre eső legnagyobb szarvasmarha állomány a világon. Ha csak 18 ezer hektárod van és százezer marhád, azzal nem nagyon rúgsz labdába a környéken. A legközelebbi városok rövid bemutatásával talán még jobban meg lehet érteni, hogy milyen metropolisz is Concepcion. Háromszáz kilométerre van Filadelfia. Híresen vendégváró hely, kivéve, ha az általam amúgy nagyra becsült Simon Wiesenthal Center nyomozója vagy, akkor a közelébe se menj és nagy Guten Taggal köszönj. Bahia Negra messzebb van, 700 kilométer. Ott található a világ legrettegettebb börtöne, hiszen megszökni még a szibériai Kolimából is több értelme van. Bahia Negrába csak az Aquidaban hajó jár fel, amin egy utazás maga a kaland.
- Mi van az orvvadászokkal?
- Rengeteg van belőlük, a szigetet is használták, nemcsak öldöklésre, de ott tartották a feldolgozandó bőröket is. Na, ezt nem engedjük többet. Viszont az orvvadászok roppant gyorsak és rendelkeznek a legprimitívebb fegyverektől a legmodernebbekig, van, aki megélhetés miatt gyilkol és vannak hobbi mészárosok is. Nagyon sokáig gondolkodtunk azon, hogyan lehet ezektől megszabadulni, de a technológia azért segít. Mivel szigetről van szó, amelynek egyik oldala a hajógyár felé néz, így a biztonsági őr ott azonnal látja, ha valakit kiköt vagy átevez, és már indul is a flottilla egy telefonhívásra, a haditengerészeti bázis speed boattal 3-4 percre van. És nem lennék a gazfickók helyében, amikor az Anfibios Comando, a haditengerészet különlegesei kiugrálnak pofozkodni, bár jobban szeretik az automata fegyvereket. De a sziget másik oldala, amely a Chacoi’i Isla Bonitára néz gyakorlatilag védhetetlen. Onnan beúszva (machetével és lőfegyverrel a fogak között) könnyű állatokat gyilkolni, gyújtogatni vagy kivágni a fákat. Ennek elkerülésére kamerákat helyezünk ki, amelyek napelemmel működnek, így folyamatosan követhetjük az eseményeket. A táj meg olyan szép, hogy reméljük, sokan néznek majd rá a közvetítésre és szólnak, ha valami disznóság történik.
- Sok mindent elmeséltél már otthon nekünk, de itt lenni a terepen és szembesülni azokkal az állapotokkal, amelyek száz évvel korábban sem lehettek mások, elég félelmetes. Nem nagyon szoktunk aggódni érted, az elmúlt 25 évben hozzá szoktunk már, hogy járod a világot, de azért ez itt elég emberpróbáló lehetett, főleg az első hónapokban. 
- Egyedül nem mertem volna belevágni. Szerencsére üzlettársam és nagyon kedves barátom Tamás dunai és tengeri hajóskapitány, végigkóborolta egyedül és társakkal a világot, nem újdonság neki, hogy egy trópusi szigeten kell táborozni, erőforrások nélkül. Machete, meg horgászbot van, és persze szúnyoghálós ágy a fára kötve, ez több mint elég. Én a balatoni nádasokban nőttem fel, Matula bácsi városi ember volt a nagyapámhoz képest. Míg másoknak csak a nyaralásról szól a Balaton, mi Colossal, Patával,- talán még emlékszel rájuk,- és a többi barátommal az éppen kiolvadt jégveszte utáni vízben cipeltük ki és be a horgászstégeket és álmomból felkelve is egyből kenem az epoxit a csónakokra. Nem szeretek horgászni igazán, de dolgoztam halászként a Földközi-tengeren és a dobóhálót is csuklóból terítem, szóval értünk a mocsári és vízi élethez. Elhatároztuk, hogy megvédjük a szigetet, ha valaki csak hozzányúl az állatokhoz vagy a fákhoz, akkor a levágott kezébe ültetjük a következő orchideát. Amennyire tőlünk telik, megvédjük a szigetet, de szerencsére a dzsungel is megteszi a magáét. Érdemes kipróbálni, elindulsz valamerre törve az utat és legfeljebb két perc után sikítva fogsz kirohanni. Nagyon rémisztő hangjuk van a kajmánoknak, amikor megmozdulnak melletted, és az óriáskígyók is nagy robajjal indulnak ki azokból a horror lyukaikból.
- Milyen állatok laknak a Danubio-szigeten?
- Madarak minden mennyiségben (kicsik és nagyok, sólymok, kolibrik, sasok, tukánok, magyar méretű kócsagok és rengeteg értelmezhetetlen szárnyas, meg kárókatonák, kormoránok és pelikánok. Aztán kajmánok, békák, kígyók és bazi nagy gyíkok, leginkább a komodói sárkányokra hajazó, de annál szerencsére egy picit kisebb darabok. Vaddisznók, őzek, tapírok, hangyászok is gyakori vendégek a bozótban. Többféle vadmacska, puma, tapír, ocelot, számos rókafaj és nagy állománya van a viaszos majomfa békának. A hangyák, szúnyogok és böglyök nem szívesen látott vendégek, de hiába van nekem papírom a szigetről, az valójában az övék. És persze surubi (csak egyszer kóstold meg a lecsós surubit), törpeharcsák, sügerek (jó mérgező tüskékkel) és természetesen piranhák.
- Ettél már piranha levest?
- Persze mindannyian megtanultunk főzni az indiánoktól. Nem ördöngösség csak belógatsz egy féreggel teli horgot a hajó mellett, másodperceken belül csipkedik a piranhák, félóra alatt össze lehet fogni a levesre valót. Amibe a hal mellett mindenféle zöldséget beledobálnak. Van egy másik változata, a csupin nevű étel, ami helyi specialitás, ezt hamar eltanultam tőlük. Helyi étel, vastag falú ovális alakú alumínium lábosba tesznek egy kis zsiradékot, hagymát, paradicsomot, krumplit, beleteszik egészben a megpucolt kibelezett halat, öntenek rá kevés vizet és fedő alatt készre párolják. Szeretek itt lenni, mindig történik valami, és az itt élők sem hétköznapi figurák. Egyik fárasztó nap után lementünk fürdeni a folyóra. Kérdeztük a helybelit, aki éppen pecázott.
– Vannak itt kajmánok?
– Itt aztán nincsenek kajmánok!
– Király. Majd mutatja a tíz méterre levő túlpartot:
– Ott vannak szemben!
Két program volt előzetesben betervezve. Pecázni ahol csak lehet, és eljutni a Chaco-ba. Sajnos a hajón nem volt komoly horgászfelszerelés, ha pontosan akarnám megfogalmazni, akkor a sárga végű Silstar bottól a helyi bambuszpálcáig tartott a választék. Piranhát mindennel lehet fogni a rusnya, állatja, mindenre odavág, ami egy kicsit nyers vagy véres, de a komolyabb halak megfogásához elkél a spécibb felszerelés. Csalinak kiváló a csirkebél, a kisebb rákféle, a rohasztott hús, büdös máj. Bence fiam üzlettársa Tom kapitány jól ismeri a folyó halainak egy részét. Azért csak egy részét, mert koraeste, amikor halászokkal találkoztunk a folyón, megdöbbent a zsákmányon. Az hamar kiderült, hogy errefelé az egyszerű fenekezős horgászat a nyerő, végólommal, fölötte a felcsalizott horog gilisztával, félbevágott csigával vagy valami más féreggel. Itt is van dorado, de nem olyan, mint ami a tengerben fogható, hanem lazacszerű. Jó hír, hogy ezekből tekintélyesre növő példányokat fognak. Akik nagy halat szeretnének fogni, rohasztott húst tűznek a horogra. Horgásztunk horogra rakott békával, a helyiek nem szeretik, mert félnek tőle. Az tagadhatatlan, hogy ritka rusnya jószág, de a surubi kedveli. Ötfoltú harcsának is hívják, őshal, amiből remek ételek készülnek. Nekem is sikerült fogni, de az igazi az lett volna, ha lett volna nálam pergető bot. A folyó tele van ragadozó hallal, szerintem a Rapalákkal rendet vághattam volna köztük.
A hajón rajtunk kívül még három helybéli srác volt, indiánok a javából, akik úgy tűnt szívesen elszegődnének hosszabb utakra is. Egy biztos, főzni nagyon tudtak, azt hiszem az általuk készített cauzela de surubi, az ősi eredeti ételek közé tartozott. Esti tábortűznél cserépedényben készült a hal, hófehér filézett húsát keverik össze catupiry sajttal, borsóval és mindenféle friss bogyókkal, amiből rengeteg van az őserdőben. Laktató étel, a könnyebbek közé tartozik, mert itt a 250 grammos bélszínnel kezdődik a tartalmasabb ebéd! A bogyókon nem tudtam eligazodni, szerintem volt köztük csipkebogyó, kökénybogyó, fekete áfonya, fekete bodza, meg valami fűféle, ami a fák tövében nő. Sajtból hihetetlen választék van, nyilván a rengeteg szarvasmarha, kecske, bivaly és juh miatt. Fogtunk pakut is, kerekdedebb lapos hal, a bőre sokkal keményebb az általam eddig ismert halakénál. Érdekes, hogy gyümölccsel fogtuk, mangót kockáztunk fel és raktunk a horogra. Hasonlít a piranhára, de sokkal nagyobbra nő és az alsó állkapocs nem áll úgy ki, mint a piranhájé ezen kívül teste magasabb, hosszúkás, oldalról lapított. Nemcsak gyümölccsel él, megeszik minden mást, de a gyümölcs a gyengéje. Szépségversenyt nem nyerne az biztos. Az indiánok imádják, félbe vágják, megtöltik apróra vágott hagymával, paradicsommal, kis kockára vágott krumplival, vagy maniókával és felteszik a grillre. Amikor elkészült, kikaparják belőle a tölteléket és a hal húsát.
Ahogy csorogtunk le a folyón Brazília felé amennyire tudtam, összebarátkoztam a guarani indiánokkal, akik barátságosak, lazák, pozitív élet-beállítottságúak. Korábban a néhány nagy dél-amerikai indiánkultúrán kívül, mint az inka, az azték és a maya, a nevüket sem hallottam, a guaraník, Paraguay lakosságának majd felét alkotják, de jelentős csoportjaik, különböző törzseik élnek Brazíliában, és már asszimilálódott utódaik Argentína és Uruguay területén is. Már idehaza volt időm utánanézni a történetüknek, a guaraní emberek számára a teremtésmítosz fő alakja Tupa, aki a Napból jött, a teremtő. Tupa a Holdistennő, Arasy segítségével volt képes a Földre eljönni, ahol Paraguay területén először egy hegyre ereszkedett le. Erről a helyről teremtette Tupa az eget, a földet és az állatokat. Az állatokkal együtt teremtette Tupa az ördögöt – Ana – aki a gonosz trükkök mestere. Ezután Tupa létrehozta az első embereket, a guaraní népet. Az eljárás egy bonyolult ceremónia keretei közt zajlott, aholis Tupa agyagból formált egy férfi és egy női alakot, és hozzákevert más természeti elemeket is, ebből lett a guaraní nép. Ezután életet lehelt beléjük, és ellátta őket a jó és a rossz szellemeivel (spirit), – a gonosz Tau, a jó Angatupyry, - ezután távozott a világból. Azért ez sem hétköznapi történet, nem tudom, hogy annak idején a jezsuiták, akik téríteni jöttek Paraguayba mit szóltak hozzá?
A folyó mentén az emberek szegényesen, de derűvel viselik a sorsukat. Próbáltam megtudni, hogy szerintük hányféle hal él a folyóban, 30-40 féle volt a válasz. Nem akarták elhinni, hogy a biológusok 175 halfajt rögzítettek. Ami könnyen elképzelhető, hiszen a Paraguay folyó a brazíliai forrástól az argentin torkolatáig 2620 km-t tesz meg, miközben számtalan kisebb-nagyobb folyó torkollik bele. Azt hiszem abból indultak ki, amit ők, vagy a halászok fogtak. Egy biztos, főzni nagyon tudnak és rendkívül kreatívak. A halleves (Pira caldo) Paraguay-ban is sláger, még akkor is, ha kicsit másképpen készül, mint idehaza. Önálló étkezésnek számít, hogy ezt értsük, fontos tudni az előzményeket, melyek nem mindennaposak. A paraguayi háború (1864-1870) alatt szűkös volt az élelmiszerellátás, a napi étkezést korlátozták. A háború kemény és szigorúan arányos időszakaiban a paraguayiaknak meg kellett találniuk a módját, hogy a napi kalóriát és tápanyagot, akár egyetlen étkezés során is magukhoz vegyenek. A guaraní nép – Paraguay őslakosainak legnagyobb csoportja – már ekkor is hatalmas surubi és más tengeri halak fogyasztói voltak, így a Pira caldo a meglévő receptek szerint készülő ételek kiterjesztéseként jelent meg, párosult azzal az igénnyel, hogy sokat kell kapni a kevésből! A leves kalória- és fehérjetartalma rendkívüli! A neve sem átlagos. Spanyolban a caldo szót „levesnek” fordítják, a pira pedig „halat” jelent a guaráni nyelven. A Pira caldo lényegében halleves, hagyományosan a surubi nevű édesvízi halból készül, amely Dél-Amerika folyóiban szinte mindenütt jelen van. Több száz más elnevezése is van – nagyon elterjedt más paraguayi és guaráni ételekben, gazdag fehérje- és omega-3-zsírforrás tartalma miatt. A surubi mellett más halak is kerülhetnek a levesbe, főleg a harcsára hajazó kisebb folyami halak, mint például a mandi'y és a tare'y. Későn tudtam meg, hogy Concepcionban lehet kapni fényképes halhatározó, ami nagy kincs, hiszen fogtunk olyan halakat, amiről az indiánok sem tudtak semmit mondani. 
Túránk negyedik napján kikötöttünk egy korábban már ismert táborhelyen a folyó egyik öblözetében. Piranhákból nagy volt a felhozatal, néhány csirkedarab bedobása a partszélébe vonzotta őket. A fenekező botra a kikötőben vásárolt májdarabokat tettem remélve, hogy a piranhák békén hagyják. De nem, letépték a májat, piócát, meg a csirkebelet is. Többnyire a víz felső régióiban garázdálkodtak, de előfordul, hogy valamiért a fenékre letett csalihoz nem nyúlnak. De ez nem az a nap volt. Botot cseréltem és egy kisebb sügérre hajazó halat megdrótoztam, a hátába és a farkába is hármas horgot tettem, és elkezdtem dobálni vele. Végül félóra dobálás után néhány ismeretlen kisebb ragadozó hal megfogása után odavert neki egy 4 kiló körüli bajszos, amitől eldőlt, hogy ma surubiból készült halleves lesz az estebéd.
Láttam már az érkezésem napján, hogy főzik a helybéliek, náluk ez mindennapos nemzeti étel. Néhány nap után úgy éreztem már járatos vagyok az addig kifogott halak pucolásában, roston sütésében főzésében. Nagyon finom halfűszereket, zöldségféléket, fokhagymát, tejet, tejszínt, sajtokat lehet kapni Concepcionban a kikötőben, ezekből a hajón volt bőségesen, így aztán emlékezve az első napokban látottakra, nekiláttam a főzésnek. A hajón vannak a sütő-főző eszközök, köztük négylábú vasállvány, a tetején grillezésre is alkalmas ráccsal. Találtunk egy elhagyott táborhelyet, kikötöttünk, a vasállványt kivittük a partra, az oldalait körberaktuk téglával, hogy a tüzet ne fújja a szél. Hordalékfa mindenütt van, aprítottunk annyit, hogy a késő esti tábortűzre is futotta. Edényekkel jól álltunk, van bogrács és más a bográcshoz hasonlító kisebb méretű két-három literes füles edény. Ez a halleves nagyon más, mint ami itthon ismeretes, de a deltában főzött hallevesre sem hasonlít. Azt is mondhatnám az itteni szakácsok nagy bátorsággal és fantáziával készítik. A hozzávalók: másfél kiló urubi patkó, olíva olaj, sárgarépa, kaliforniai paprika, lila és vöröshagyma, fokhagyma, oregánó, koriander, őrölt bors, paraguay sajt, tejszín, fehér bor. Két liter vizet öntöttem az edénybe, bele néhány gerezd foghagymát, frissen darált őrölt borsot, sót, oregáno leveleket, majd mikor felforrt a víz beletettem a surubi patkókat és tíz percig lobogó lángon főztem. Nagyon gusztusosak voltak a patkók, a frissen fogott halhússal semmi más nem versenyezhet, lehet bármilyen minőségi fagyasztott halfilé. Félretettem az edényt, hogy hűljenek a haldarabok, majd óvatosan kiemeltem és egy deszkán lehúztam a bőrüket, kiszedtem belőlük a szálkákat és félretettem avval a lével együtt, amiben főttek. Tűzre került a bogrács, olajat öntöttem bele rászórtam a kockára vágott lila és vöröshagymát, egy darabig pároltam, majd kockára vágott sárgarépa került bele. Kellő párolás után kockára vágott kaliforniai paprika színesítette az étket, megsózva, borsozva, fokhagymázva. Tíz perc párolás után fehér borral kicsit meglocsoltam. Kockára vágott paradicsomot tettem hozzá rövid ideig együtt pároltam, majd a félretett halalapléből egy keveset hozzáöntöttem hadd levesedjen. Újabb tíz percig tartó forralás következett, majd a maradék hal alaplevet leszűrve beleöntöttem. Így leírva mindez olyan egyszerűnek tűnik, de a dzsungel szélén, a sáros folyóparton minimális konyhai higiénia sincs jelen. Ma már tudom, ha úgy hozza az élet, hogy heteket esetleg hónapokat tölthet az ember a dzsungel közelében, megszűnnek a városi finnyásságok, a főzés is új értelmet nyer, különösen akkor, ha a tűzhelytől ugyan tisztes távolságra mégiscsak egy puma figyel. Az addigra kihűlt, szálkátlanított, bőrtelenített haldarabokat összemorzsoltam és beletettem a hallevesbe. Öt percen át forraltam a sűrű masszát majd bőségesen öntöttem bele tejszínt. Beforralás után félre húztam hűlni a forró ételt, majd megszórtam kockára vágott paraguy sajttal. A sajt rövid idő alatt beleolvadt a színpompás ételbe, aminek tetejére koriander és oregáno levél került. Nagyon meg voltam magammal elégedve, korábban eszembe nem jutott volna, hogy hallevesbe tejszínt és sajtot tegyek.
Az itteni konyha számos kihívást tartogat az európai gyomor számára, de az tagadhatatlan, hogy felülírja mindazt, amit korábban az útra készülődve gondoltam. Halak hihetetlen választéka addig nem látott méretekben, színben, ízben, sajtok, mindenféle zöldség, rengeteg gyümölcs és bogyók adják az alapanyagot. Paraguay-t megkóstolni nem egy hét dolga, kaland a javából önmagában is, de a folyón járva a dzsungelbe merészkedve több annál.
Zákonyi Botond
A 'Surubik, piranhák, armadók nyomában a Paraguay folyón' képei a Sirály Galériában láthatók!