Szilveszteri kardhal
Székely vicceket olvasgattam, meglepett egyszerűségük, finom humoruk és a való élethez való bölcsességük.
Az erdélyi falucskába betéved egy idegen. Nem találja a vasútállomást. Bemegy az egyik házhoz, a gazda éppen az udvaron áll.
- Adjisten, bátyám!
- Ugyanúgy.
- Mondja, ha itt a kend kertjén átvágok, a hathúszas vonatot elérem-é?
- Hmm - morfondírozik az öreg -, ha a kutyákat kieresztem, még az öthúszast is eléri...
Van másik. A székely paraszt megy a szekéren. Egyszer csak megáll a ló. Mondja a paraszt neki –gyí!- de a ló nem mozdul. Megint mondja neki –gyíí!-, a ló továbbra sem mozdul. Leszáll a szekérről, előre megy. Látja, hogy egy mélységes szakadék szélén állnak.
Odafordul a lóhoz: Helyesbítek Hő.
Szeretem ezeket a való életből táplálkozó, magukat is kifigurázó történeteket finom humoruk, bölcsességük miatt. Természetesek, magától értetődők.
Közben a számítógépem e-mailt jelez, megnézem. Kedves barátom kér: Boti légy szíves írj valami jópofa történetet nekünk szilveszterre. - Természetesen, mindjárt nekiülök. Még bennem van a székelyek könnyedsége, csak amikor a képernyőn megjelenik az üres fehér lap,-jön rám a frász. Semmi nem jut az eszembe. Van ilyen, sőt többnyire így kezdődik valamelyik novella megírása, aztán valami csoda folytán megindul a képzelet. Hosszú életem során megtapasztaltam, mesét és vicces történetet írni a legnehezebb. Ráadásul nem akármilyent, mert a felkérés valamilyen halas vicces történetet kér, feltételezve, ha valaki hatvan éve ír halakról, horgászatokról annak az semmi.
Kérem, a feleségem legyen szíves, főzzön egy erős kávét, hátha az segít. Ötvennégy éve vagyunk házasok ez önmagában is mulatságos, tényleg, hogy bírtuk eddig? De erről most nem beszélek, köszönöm a kávét, és próbálok a szilveszterre koncentrálni. Amitől az utóbbi években frászt kapok, utálom a petárdadurrogást, a szerencsétlen szomszédban vonító kutyát sajnálom, és persze az is kedvem szegi, hogy látom már az út végét. Kit érdekel, hogy mit hoz az újesztendő, ha tudnám, hogy van esély arra, hogy újból húszéves leszek, akkor igen!
Szilveszter éjjelén és újév napján hagyományos ételeket eszünk, amivel nincsen baj, de azért megjegyzem, hogy a szárnyasok elrepülhetnek a szerencsével egy régi tanulság szerint. Nesze neked paprikás csirke, fácánleves, tűzdelt fácánmell áfonyamártással, burgonyakrokettel, vadkacsa birsalmával, hogy egyszerűbbet is említsek töltött fürj burgonyafészekben, gyümölcsraguval. Híve vagyok a vadaknak, de az sem ajánlatos, mert elfuthatnak a szerencsével, pedig egy tárkonyos szarvasgulyás, áfonyás vadragu, szarvasgerinc áfonyamártással és burgonyafánkkal,- oh, Istenem,- de úgy tűnik a vadételektől is távol kell tartanom magam. A rákot is szeretem, de szerencsétlenek hátrafelé mennek, szerencse szempontjából ez több mint hátrányos. Azt is olvastam, ha az év első napján asszonnyal találkozunk, az balsorsot jelent a jövő esztendőre. De mi van akkor, ha épp álmaink asszonyával találkozunk, akivel életünk végéig szerelemben élünk. Jó, tudom, hogy az mesébe illő lenne, de mikor lehetne álmodni, ha nem a szilveszteri harangzúgást kővetőn az újév első perceiben.
Sok évvel ezelőtt a szilvesztert Máltán, egészen pontosan Gozo szigetén töltöttem a kisebbik fiaméknál. December 30-án váratlan szélvihar keveredett sárga porfelhő borította be a szigetet, majd hatalmas záporeső áztatta a szigetet. Kisvártatva megjelent a szivárvány, ami Gozon teljesen hétköznapi. A sziget a Földközi tengeren helyzeténél fogva ki van téve az Afrikából jövő szeleknek, viharoknak, a jóisten a frászt hozó viharok után szebbnél szebb szivárványokkal nyugtatja a lakosságot. Ez a szivárvány Gozotól Szicíliáig tartott, az embernek kedve támadt volna felmászni rá, és átgyalogolni Szicíliába. Másnap egész nap zúgtak a harangok, ami szintén nem újdonság, a máltai ember mélyen vallásos, templom minden faluban van. Különösebb petárdázásra nem emlékszem, inkább arra, hogy a lakosság nagy része a televízió képernyője előtt ült, és vártak a sorsolásra. Elsősorban a halászok, mert a lampuki a máltaiak legkedveltebb hala, aminek csökken az állománya, ezért minden évben sorsoláson derül ki, hogy melyik halászbrigádnak engedélyezik halászatát. A lampuki komoly, mondhatni ősi kinézetű hal. Ez csak a máltai neve, magyarul nagy aranymakrahal, Európa más országaiban dorado vagy doráda néven, Amerikában, Ázsiában mahi-mahi-ként ismert. Sütve, párolva nagyszerű. Máltán a sült verzióját citromos- kapribogyós-paradicsomos szósszal, valamint pitébe sütve is kötelező kipróbálni. Akár újév napján is!
A lampukit két-három mérföldre a parttól fogják, bóják között kifeszítenek számos horgot, felcsalizzák makrélával és leengedik olyan mélységbe, ahol a lampuki csapatok jönnek-, mennek. A horgok mellé leengednek egy köteg összekötözött pálmalevelet is, mert a lapmuki utálja az erős fényt és szívesen megáll a pálmalevél kötegek alatt hűsölni. Ha megéhezik, csak bekapja a makrélát, és menne vissza újból lapítani. Igen ám, de a makrélában benne van a hosszúszárú megfent horog, ami megfogja. Amúgy elég ostoba jószág, mert nyilván látják a többiek is, hogy valaki közülük fenn akadt egy horgon, de ők azért hűsölnek és rácsapnak a többi makrélás horogra. Fél nap is eltelik, mire érdemes felnézni a horgokat, és beszedni a zsákmányt. Házigazdáink, ahol laktunk, virtigli gozói halászok voltak, szilveszter napjának hajnalán kimentek a tengerre, kivetették a horgokat, kirakták a bójákat, aztán délután visszamentek felnézni a zsákmányt. Gyanús volt, hogy az egyik bója nem látszott, a többi igen. Ahogy a lampuki szereti a makrélát, van olyan hal, akinek meg a lampuki a gyengéje. Ez pedig a kardhal, akinek hossza elérheti a 4,5 métert, ehhez adódik az akár 1,4 méterre is kinyúló, kardformaszerűen megnyúlt felső állkapocs. Nos, ezekből a példányokból akadt egy, aki azonnal felnyársalt egy lampukit horoggal együtt. Nem volt a kardhalak királya, olyan középmezőnybe tartozó bivalyerős, aki nagyon szeretett volna megszabadulni a horogtól, de nem sikerült neki. Ahogy a halászok sorba szedték be a horgokat, kibukkant a kardhal, feldobta magát a levegőbe, úgy próbált megszabadulni. A házigazdánk, John rutinos halász volt, a legénység két fiából (Joey és Godwin) és a szomszédjuk fiából állt, akit Guidónak hívtak. Rutinos összeszokott csapat, csak Guido lógott ki a sorból kicsit, mert tagja volt a Zebbug FC-nek (a helyi focicsapat), így egy kicsit többet engedett meg magának. Ami a faluban igen, de kinn a tengeren nem számított, a hullámverés, a hálószedés, vagy a horgok felnézésének nehézsége nem tett különbséget. Már beszedték az elsőt, közeledtek ahhoz a sorhoz, amin a kardhal dobálta magát. A két testvér szedte be óvatosan a horogra akadt a halakat, amikor már a bárka szélét elérte a kardhal az öreg John megcsáklyázta. Nagy volt az öröm, ahogy végeztek, már indultak is vissza a halászkikötőbe. A kardhal feküdt a bárka aljában, úgy tűnt, a csáklya végzett vele, Guido oda is állt mellé, még a lábát is rátette a gyönyörű zsákmányra. Aki még néhány pillanatra magához tért, feldobta magát és a kardformájú felső állkapcsával ülepen szúrta Guidót.
Mi minderről csak az esti- éjszakai mulatság során értesültünk, miután Guidóval visszatértek a rabati kórházból, aki két autógumin ült, mert az ülepét kilenc öltéssel kellett rendbe hozni, otthon meg egy régi karosszék közepét kellett kivágni, hogy fenn maradhasson a többiekkel, de már az esti misére nem tudott elmenni, pedig azon részt vesz a falu apraja-nagyja, hogy Isten áldását, segítségét és oltalmát kérjék. A templomban aztán híre ment, hogy Guidót seggbe szúrta a kardhal, akinek mihamarabbi gyógyulásáért mindenki könnyes szemmel, de somolyogva imádkozott.
Zákonyi Botond